40. Rész

Berry

- Igen? - szóltam ki Maya szobájából, mikor valaki kopogott.
- Szia. - jött be félénken az ajtón Tris. Megforgattam a szemeim. Az utolsó ember volt, akivel most lenni akartam.
- Helo. - mondtam. Leült az ágy végébe.
- Figyelj én nem akartam rosszat, csak... - kezdett bele a magyarázkodásba.
- Csak? Még is elég rossz a helyzet ha végiggondolod, ebben a házban alig van 1 ember akinek nincs senkivel valamiféle konfliktusa. És tudom, hogy nem mind a te hibád, de miért kellett tovább fokozni? - ültem fel ingerülten. Csak sóhajtott.
- De mondd, hogy nem volt igazam.
- Nem volt igazad! - vágtam rá, de aztán tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. - Nem az a lényeg, hogy igazad volt-e vagy nem. - vezettem tekintetem a padlóra, mire egy kis mosoly jelent meg arcán. Biztos volt az igazában.
- Most mindenki engem hibáztat. - hajtotta le fejét.
- Nem csodaálom. Tristan mindent elcsesztél. Nem csak nekem Braddel kapcsolatba, de ez az egész James és Mayás ügy is. Együtt érzek veled, de ez akkor is túl sok volt. - magyaráztam.
- Tudom, de annyira szeretem Mayát. Ő kishúgom és szeretném megóvni és egy olyan fiút tudni mellette, aki nem egy nőcsábász és még sorolhatnám. Egyszerűen felhúzott ez az egész. - támaszkodott könyökére.
- Tudom, de James talán őt tényleg szereti. Adj neki egy esélyt. Megérdemli. És legalább Jamest ismered. Ráadásul Mayát ismerve ez még egy jó pasi választás. Örülj, hogy most nem egy agyon tetovált és vagy pirszinges rocker sráccal járkál mindenhova. - nyugtattam.
- Igazad van. És ne haragudj azért amit odalent mondtam. - állt fel és kiindult a szobából.
- Várj! - állítottam meg, mielőtt kiment volna. Vissza fordult felém.  - Tudnom kell, hogy amit James vagyis Brad, vagyis mindkettőjük mondott az...az igaz? - kérdeztem rá dadogva. zavarban éreztem magam és féltem a választól, de nem is kaptam meg. Egyszerűen csak egy édes és huncut mosolyt csúsztatott fel az arcára, majd kiment. Most ez mit jelent?
- Tristan...Tristan válaszolj már! - futottam ki utána az ajtón.
- Érdekel, hogy igaz-e? - állt meg velem szembe, még mindig ugyanazzal a önelégült mosollyal az arcán.
- Ő...igen azért kérdezem. - néztem fel rá, de Tristan csak mögém kezdett bámulni.
- Boccs ha zavarok. - lépett ki a wcből Brad. Ahogy hátra néztem rá kedvem lett volna felé futni és csak ölelni, de nem tettem. Mert tudtam, hogy ő nem valami jól reagálna rá.
- Brad... - fordultam meg, de csak ment tovább. - Beszélhetnénk? - kérdeztem félve, hogy mit válaszol rá.
- Most nincs időm. - mondta egyszerűen, majd szobájába lépkedve becsapta az ajtót. Az ajkaim remegni kezdtek és éreztem, hogy már nem kell sok, hogy kitörjön belőlem a sírás. Nem tudtam állni. Egyszerűen csak leültem a folyosó közepére és kezeimbe temetve arcomat, sírni kezdtem. Tris aggódó arckifejezéssel futott oda hozzám, majd csitítgatva magához húzott. Felzokogtam.
- Miért sírsz? - lépett ki újra a szobából Bradley. Könnyes szemeimet felé kaptam és erőtlenül próbáltam elhúzódni Tristantől, de nem nagyon jött össze. - Semmi okod sírni. Kettőnk közül nem te lettél becsapva, nem neked hazudtak, nem téged nem szeretnek viszont és nem a te barátnőd vigasztal most is engem szóval semmi okod sírni. - mondta nyersen, de arca minden arcánál megrezzent.
- Te meg miért vagy ekkora paraszt azzal a lánnyal akit ELVILEG "szeretsz"? - állt fel idegesen Tris.
- Neked meg miért kell folyamatosan vele lenned? Csak az a célod, hogy szar legyen nekem? És ha tudni akarod igen kikúrtul szeretem és azért vagyok ekkora "paraszt", mert minden apró szava vagy mozdulata feléd megbánt és felidegesít és azt akarom, hogy ne beszélj és ne érj hozzá, mert azt akarom, hogy csak is az enyém legyen. Az én barátnőm, aki szeret. De nem így van és eltudom képzelni, hogy ennek pont te vagy az oka. - kezdett el veszekedni.
- Miért, mi ő egy tárgy, hogy kisajátítsd magadnak? Hogy lennék már én az oka gondolkozz már egy kicsit! - kiabált vele.
- Hagyjátok már abba baszki. - jött már ki a szobájából Connor, majd Alex is.
- Mi a fasz van? Mi történt? - futott felém Alex, majd leguggolt és könnyekkel áztatott arcomat kezdte fürkészni. Én semmit sem tudtam mondani. - Na, jó kit kell pofán verni? - állt fel olyan idegesen, ahogy még sosem láttam. Alex elég magas volt. Körülbelül mint Brad. Erre a kérdésre Tris, Brad felé Brad pedig, Tris felé mutatott. Alex csak összeráncolta a homlokát.
- Lehetne, hogy megnyugodtok. Tristan és Brad menjetek a szobátokba és kurvára örülnék, hogyha most egy ideig békén hagynátok egymást! - nézett körbe hármunkon Con, majd határozottan felsegített a földről és szobájába kísért. Kezembe adott egy zsebkendőt, amivel megtöröltem arcomat. Szipogva kezdtem megnyugodni.
- Mi lenne ha elmennék sétálni? - mosolygott rám Connor. Bólintottam, majd kisétáltunk a szobából. A többiek úgy tettek, ahogy Connor mondta. Én sem mertem volna ellenkezni neki. Felhúztam a cipőmet, ahogy Connor is, majd elindultunk a lámpákkal megvilágított utcán. Connor belém karolt.
- Nem foglak kifaggatni, de eléggé érdekelnek a részletek, szóval ha van kedved, elmondhatnád. - nézett rám könyörgő szemekkel, mire elmosolyodtam.
- Nem mondanám, hogy van kedvem hozzá, de ha lenne is, akkor se tudnám elmondani, mert én magam sem tudom, hogy mi van és csak... - akadtam meg mondandómban, mikor az megpillantottam egy alakot ülni, az járdaszegélyen. - Baszki az McVey? - kérdeztem ijedten, mire Connor elkapta rólam a tekintetét Jamesre. Azonnal felé kezdtünk rohanni. Leülve mellé átkaroltam hátát.
- Haver mi van? - ült le mellé kikerekedett szemekkel Connor. Nem válaszolt, csak felém nézett. Szemeim már-már könnyesek voltak és pirosak. Na most komolyon sírt James McVey, vagy csak bedrogozta magát.
- James mi az mi a baj? - kérdezősködtem aggódva.
- Maya... - kezdett bele.
- Mi van vele? - kérdeztem újból, mivel megakadt.
- Eltűnt. - nyögte ki és egyik szeméből kifolyt egy valódi, tényleg egy igazi könnycsepp.
- Hogy mi? Mikor? Miért nem szóltál? Hol voltál eddig? Hívtad már? Miért nem mondtad? Miért nem kértél segítséget? Mikor láttad utoljára? - fakadtam ki magamból és azonnal felpattanva kezdtem hadarni.
- Na, jó Berry ne pánikolj be te is! - próbált nyugtatni Con, de ő rajta is látszott, hogy teljesen elvesztette az önuralmát.
- Hogy ne pánikolnék? Mi van ha egyszerűen csak elszökött? És ha kárt tesz magában? De lehet, hogy elrabolták. Valahogy nagyon úgy érzem, hogy az 5SOS fiúk benne vannak ebben a dologban. De ki tudja. - túrtam mindkét kezemmel a hajamba és járkálni kezdtem. A fiúk lesokkolva ültek még mindig.
- A rendőröket hívtad már? - kérdezte Connor.
- Igen, de csak 24 óra után indítanak keresést eltűnt személyek után és alig tudtam valamit belenyögni a telefonba. - magyarázta.
- Oké, akkor hívjuk fel Tristanéket. - mondtam, mire tárcsázni kezdtem a számát.